miniatúra

#2K.R.

2026-02-05 08:37:09

"a pírnek nem sok köze van a pirinyóhoz"
Ki mondta, hogy van? Lehet, hogy a megértésben volt a hiba. Ki-ki eldöntheti, hogy sírjon vagy nevessen.

A pírnek az ólompírhez, míniumhoz van köze, a pirinyónak pedig az innen jelentésfejlődött minihez.

#4Bonifác

2026-02-06 05:42:18

Ennyire hülyének nézni a Szómagyarító közösségét... (mert hogy engem, az még hagyján): A pír közönséges nyelvújítási elvonás. Az említett mínium pedig (ólompír valóban, a cinóbervörös szín neve a kőalom, a kálium-alumínium-szulfát után), illetve a a minio, -are, -avi, -atum (cinóber színűre fest) latin ige végülis mind a latin (parvus) minor, minimusra megy vissza. A mini szó tehát egy kis olasz kerülővel ugyan, de innen származik.
De ennek a példamondatnak szánt szóvirágfűzérnek teljesen mindegy is. Az idővonalnak (vagy minek) meg pláne.

#6K.R.

2026-02-06 08:35:09

Még mindig nem érti... jó, hagyjuk is.

#8Bonifác

2026-02-07 07:52:18

Azoknak a bizonyos másoknak, nehogy úgymond "megkavarodjanak":
A mínium latin eredetű kölcsönszó, amely az ókorban eredetileg egy intenzív vörös színű pigmentet jelölt.
A legkorábbi források szerint ez a megnevezés elsősorban a természetes vörös higany-szulfidra (HgS), azaz a cinóberre, ásványtani értelemben a cinnabaritra vonatkozott. Ez egy puha, élénkvörös, ugyanakkor erősen mérgező ásvány, amelyet festékanyagként már a latin nyelv kialakulása előtt is széles körben alkalmaztak, bár a "mínium" elnevezést csak később, a római korban kezdték rá használni.
Ebben a korai időszakban nem volt közvetlen kémiai kapcsolata az ólommal, egyszerűbben fogalmazva mondhatjuk, hosszú időn át az égvilágon semmi köze sem volt hozzá. A természetes cinóber használata évezredeken át önálló hagyományt alkotott, különösen a bronzkori civilizációkban. Régészeti és írott források tanúsítják alkalmazását a kora bronzkori Mezopotámiában (Uruk- és Ubaid-kori lelőhelyeken), Egyiptomban, valamint az ókori Kínában, ahol bányászata szintén igazolt.
Ezek a használatok természetesen mind a latin nyelvi és kulturális hatás kialakulása előtti időszakra esnek.
Természetesen a rómiak is ismerték. Tőlük az elnevezés, mely máig használatos számos élő nyelvben is. A miniatúra szavunkban is feltűnik, ide minden bizonnyal olasz közvetítéssel került.
A későbbi ókor folyamán azonban a minium elnevezést fokozatosan átvette egy hasonló színű, mesterségesen előállított anyag, az egyébként ugyancsak mérgező ólom-oxid (Pb₃O₄). Ennek előállítása és szélesebb körű alkalmazása feltehetően a korai császárkorban, különösen a Flavius-dinasztia (Vespasianus, Titus, Domitianus) idején terjedt el, bár nem zárható ki, hogy kísérleti jelleggel már korábban is ismerték. A rómaiak elsősorban festékanyagként használták, mind dekorációs, mind funkcionális célokra. Az ólom-oxid alapú mínium az ókori források szerint — egészségügyi kockázatai ellenére — kozmetikai készítményekben is megjelent, például arcpúderként, pirosítóként és ajakszínezőként. Emellett az építészetben és a mérnöki gyakorlatban is szerepet kapott, főként bevonatok és festékek formájában, például vízvezetékeknél és egyes nagyméretű építmények esetében, ahol kedvező fizikai tulajdonságait hasznosították.
Mind a természetes higany-szulfid, mind a mesterséges vörös ólom-oxid rendkívül erős színezék. Nagyon erős színező hatással rendelkeznek, ezért festészeti alkalmazásuk során már kis (minimális) mennyiség is elegendő volt nagy felületek élénk színezéséhez. Vagy pl. egy piciny képecske (miniatúra) elkészítéséhez mindössze egyetlen grammra volt csak szükség belőle. Ez a tulajdonság jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy mindkét anyag hosszú időn át kiemelt szerepet kapjon a pigmenthasználat történetében és elnevezésük kialakulására is kihatott. Bár a minium szó pontos etimológiája nem tekinthető teljes bizonyossággal tisztázottnak, de a legvalószínűbb eredeztetést kétségtelenül a kis (minimális) mennyiségben való hatásos festészeti-szinezési alkalmazhatósága kínálja.
Plinius Secundus forrásai szerint a minium néven ismert vörös pigmentet már a Kr. e. I. században importálták Hispániából Rómába, elsősorban a Via Augusta útvonalán. ("Hispániából hozzák a miniumot a Via Augusta mentén, nagy óvatossággal, mintha a legdrágább kincset szállítanák.” Plinius: Naturalis Historia) Hispánia — különösen az Almadén térsége — ekkoriban jelentős lelőhelye volt a cinóbernek, míg Itália területén jóval korlátozottabb mennyiség állt rendelkezésre. Bár Toszkánában is ismertek későbbi lelőhelyek, nem bizonyított, hogy ezek Plinius korában már gazdaságilag számottevő szerepet játszottak volna.
Összességében megállapítható, hogy a mínium megnevezés története jól példázza, miként tolódhat el egy anyagnév jelentése az idők folyamán: a természetes, higanyalapú vörös pigmenttől egy mesterségesen előállított, ólomalapú festékanyag irányába, miközben a szín és a funkció folytonossága megmaradt. A kémiai összetétel azonban alapvetően megváltozott.