hülémorfizmus
Az először ARISZTOTELÉSZ által kidolgozott, majd a skolasztikus filozófiában tovább kiépített tan bizonyos létezők lényegének anyagból (hülé) és formából (morphé) való összetettségét állítja. ARISZTOTELÉSZnél és az ARISZTOTELÉSZi irányultságú skolasztikánál csak a testi lények, vagyis az elemek, a (belőlük) „kevert testek” (gör. mikta, lat. mixta), a növények, az állatok és az emberek szerepelnek úgy, mint amelyek ilyen módon természeti egységgé tevődnek össze, a hülémorfizmus tehát egy (tágabb értelemben vett) természetfilozófiai tan, nem pedig metafizikai, amely szellemi létezőre is vonatkozna. A testek kettőből való egységének feltételezése ARISZTOTELÉSZnél a testek létrejövésének természetfilozófiai problémájából adódik. A megfigyelés azt mutatja, hogy a testek átváltozásokon mennek keresztül, amelyek a jelenség szintjén valami teljesen másfélét hoznak létre, például a víz gőzzé válik, ami a víznek „levegővé” való átváltozásaként a régi elemtan szerint más elemmé való átalakulásnak számított. Ez azonban „szubsztanciális változást” jelentett. Az ilyen újrakeletkezésre a szervetlen természet vonatkozásában is a „létrehozás” (gör. geneszisz, lat. generatio) kifejezést használták, és megfordítva: a korábbi szubsztancia elmúlását „romlás” (gör. phthora, lat. corruptio) névvel illették. Ahhoz, hogy az elmúlás és a keletkezés ne legyen teljes megsemmisülés és semmiből való keletkezés, a keletkezőben valami közösnek kell maradnia az elmúlóval, ez az anyag, végső soron az „első anyag”, amely tovább már nem bontható. Ahhoz azonban, hogy az újonnan keletkező test valóságosan más szubsztancia legyen, egy szubsztanciális, az ő sajátosságát meghatározó elvvel kell különböznie a mulandó testtől, ez az elv a szubsztanciális forma. Az átváltozás megfelelő hatóokot követel, amelynek működését „az anyag potenciájából való létrehozásnak” (eductio de potentia 206 materiae) nevezzük. Az átalakulás lehetőségének előfeltétele az anyag különös állapota, a megfosztottság (gör. szterészisz, lat. privatio). Az ARISZTOTELÉSZnél megoldatlanul maradt problémák a középkorban a hülémorfizmus, mindenekelőtt a természetfilozófiai hülémorfizmus eltérő fölfogásait eredményezték. Ezek egyrészt a lényegi forma egységével kapcsolatosak, illetve a lényegi formák számával, másfelől az első anyag potenciális jellegével. AQUINÓI SZENT TAMÁS és iskolája ragaszkodik ahhoz, hogy valamely egységes természeti létezőben egyetlen, vagyis egy egyedüli lényegi forma található (unum per se). Ez azt jelenti, hogy az egyetlen forma (az emberben: a szellemi lélek) nemcsak az érzéki és vegetatív élet elve, hanem egyenesen a testiségé is, amelynek térbeli kiterjedése csupán a mennyiség akcidensének tulajdonítható, az egyetlen lényegi formával tehát nem áll szemben más szubsztanciális elv, mint az első, teljesen meghatározottság nélküli anyag. A formák többsége azt jelentené, hogy minden, az első formához társuló forma csak akcidentális forma lenne, és az egész többé nem egységes természeti lény, hanem több önálló létező akcidentális kapcsolata lenne (unum per accidens). Mások, mint például ALBERTUS MAGNUS számára így a testi létező önnön valója túlságosan kevéssé látszik biztosítottnak, szerintük a testet mint testet saját formák alkotják, az életben emberi test mindenesetre egyedül csak a lélek által lesz az, ami. DUNS SCOTUS a testi mivolt egy formájáról beszél, amelyen keresztül az első anyagból a lélek felvételére képes potencia lesz, nem az első forma, hanem éppenséggel az utolsó forma – az embernél ez a szellemi lélek – révén lesz az egész az az egy létező, ami. – Az első anyaggal kapcsolatban az egyik tábor, mint AQUINÓI SZENT TAMÁS is, az anyag metafizikai definíciójának megfelelően, azon a véleményen van, hogy az minden aktustól mentes tiszta potencia, mások, akik az anyag mint a szubsztanciális változásban megőrződő valami természetfilozófiai fölfogásából indulnak ki, tökéletlen aktust (actus incompletus) tulajdonítanak neki. A hülémorfizmus minden teremtett létezőt átfogó metafizikai tanná való kibővítése csak az anyagnak ezen első felfogása alapján érthető meg, amelyben az definíció szerint nem valamiféle mennyiség. E felfogás legismertebb vitatója BONAVENTURA, aki szerint a teremtett szellemek és az ember szellemi lelke is anyagból és formából vannak összetéve. Világos, hogy itt az „anyag” szóban már csak a potencia mivolt közös azzal, amit manapság az „anyag” szón érteni szokás, a szellem lényegi formája által az anyag „szellemi anyaggá” lesz.
Kategória: Köznyelvi
Eddig összesen 0 javaslat érkezett erre a szóra, és 0 hozzászólás. Ha arra érdemes, oszd meg másokkal!